Életem harmadik legszarabb periódusa akkor kezdődött, amikor megbuktam analitikai kémiából. Én, aki első félévben az egyik legjobb évfolyam zh-t írta kémiából, megbukott. Mi van?!

Ez az év minden kétséget kizáróan az egyik legnehezebb nálunk a karon. Nem is csoda, hiszen az évfolyam több, mint kétharmada gyakorlatilag évismétlésre (vagy egyetemváltásra) kényszerült. Nálam a második félév hozta el azt az időszakot, amikor rengeteg kérdés felvetődött bennem.

"Ezt akarom én biztosan / jól meggondoltam?" "Bírni fogom ezt?" "Hogy fogok tudni megjegyezni ennyi mindent ilyen kevés idő alatt?"

Meg még sorolhatnám. Azt hiszem talán még a legelszántabbakban is felmerülnek időnként ezek a kérdések. Nálam ezt leginkább a már fentebb említett tantárgy okozta. Mint azt tudjuk, mindig kettőn áll a vásár: ők is, meg én is elcsesztem. Ők elcseszték azzal, hogy szarul adták le az anyagot, és megbuktatták konkrétan a fél évfolyamot csak ebből az egy tárgyból. Én elcsesztem azzal, hogy elbizonytalanodtam. Nem kellett volna. Sok mindent hallottam, leginkább persze rosszat, és megijedtem. Annyira lefoglaltak a saját félelmeim ezzel a tárggyal kapcsolatban, hogy a végére teljesen kikészítettem magamat. Teljesen azt éreztem, hogy a befektetett időm ebbe a tantárgyba fordítottan arányos az eredménnyel. Nagyjából már azzal is jobban jártam volna, ha egyáltalán nem tanulok analitikából, mert a végén már csak ezt az egyet tanultam, és minden mástól elvette az időt.

Szóval a végén megbuktam, és most passziválnom kellett. Hatalmasat csalódtam ekkor magamban. Hol van a küzdelem, az elszántság?! Mi lett velem?  Engem nem ilyen fából faragtak. Egyszerűen nem értem, mi lett velem második félévben. Annyi biztos, hogy a lelkiismeretem nyugodt, mert nem azért nem sikerült, mert elbuliztam a félévet. Az elbizonytalanodás viszont aggasztó. Leginkább az volt a baj, hogy akkor még nem láttam ennek az egésznek az értelmét. Ott voltam, hogy "oké, gyógyszerész leszek talán egyszer, de mihez kezdek majd ezzel, mik is pontosan a céljaim ezen túlmenően?". Az egyetemen sok (utólag visszanézve) demotiváló faszságot mondtak, aminek a fele nem is igaz, én (és még sokan mások) pedig ezt jól bevettem. Az egyik ilyen például az volt, hogy az analitika megcsinálhatatlan. Nem, nem az! Annak megcsinálhatatlan, aki ezt elhiszi. Az utolsó demóm nekem is jól sikerült, amikorra ezt már beláttam, de addigra meg már túl késő lett, és sok volt a szar jegyem. A lényeg tehát, hogy nem szabad másoknak hinni, csakis magunknak, hiszen nem egyformán éljük meg a dolgokat.