Szebb napokat is megélt már ez a blog. Eléggé elhanyagolom, és ez a látogatottságon is észrevehető. Mégis valamiért úgy érzem, hogy szükségem van rá. Úgy érzem, ha valamikor, akkor most jött el az az idő, amikor nem szabad feladnom a céljaimat és ami még fontosabb: nem szabad elhagynom magamat. Utóbbira hajlamos vagyok, ha úgy érzem, valami nehezebben megy a vártnál. Szóval szeretném magam itt aktívabbá tenni, hogy kiírjak magamból mindent, amit érzek vagy gondolok.

Valójában amúgy nem erről akartam ma írni. Úgy gondoltam, az előbbi bejegyzéshez még tartozik egy kis kibővítés, még egy bejegyzés. Ez előzőben röviden összefoglaltam, hogy nagyjából mi történt, most pedig igazából arról írnék, hogy én mit gondolok az egészről.

Alapvetően ez az egész bukás dolog nem az analitikáról szól. Tény, hogy az oktatók olyanok amilyenek, és nem azon dolgoznak, hogy az embert bent tartsák az egyetemen, de valahogy akkor is meg lehetett volna csinálni, ha szilárdan hittem volna magamban. Hiszen nem vagyok hülye ehhez a tantárgyhoz, valójában talán semmivel sem nehezebb, mint a többi, csak azt hirdetik róla, hogy megcsinálhtatlan, de ez nem így van.

Ez az egész rólam szólt. Hogy féltem az egész egyetemtől. Valahogy még nem nőttem fel hozzá ebben az első évben. Akkora nagy váltás, NAGYON mély víz a kényelmes gimnáziumi évek után. Ha valakinek nincsenek sziklaszilárd elképzelései, akkor az elveszik. Itt jön az önismeret, hogy tudod-e magadról, hogy képes vagy-e erre.

Én nem szeretném ezt feladni. Nem akarok örökké a félelmeim rabságában élni, és jó messzire eldobni a kulcsot. A kulcs a kezemben van, csak használnom kell. Rengeteg embert láttam feladni és elmenni, de én nem szeretnék köztük lenni. Ezért küzdöttem évekig, nehogy már feladjam most!!!

Tulajdonképpen rájöttem, hogy leginkább a hibázástól félek. Ez leírva nagyon egyszerűnek tűnik, de nekem évek kellettek mire rájöttem mostanság erre. Gyakorlatilag amióta félek a hibázástól, egyre többet hibázok. Ez egy borzalmas, öngerjesztő folyamat. A kígyó a saját farkába harap, ahogy a barátom mondaná. 
Nem mehetek el viszont az a kérdés mellett, hogy tulajdonképpen miért félek attól, hogy hibázok?  De most tényleg?! Történik valami? Nem.

Alapvetően is egy olyan területet választottam, ahol az embernek rohadt sokat kell gyakorolnia, HIBÁZNIA, hogy tényleg jól csinálja később a mindennapos teendőket. Nyilván attól tartok valahol legmélyen, hogy nem fogom ezt tudni végigcsinálni, de könyörgöm; régen, amikor még nem vált a mindennapjaim részévé a félélem, is rengeteg dolgot elcsesztem, mégis elértem azt amit akartam: felvettek ide.

Ezt nagyon fontos volt felismernem. Hiszen az, hogy hibákat ejtek nem probléma, mert mindig lesz egy új lehetőség, amikor megmutathatom, hogy én erre képes vagyok. Tehát a lényeg: csak azért, mert félek attól, hogy valamit rosszul csinálok majd, igazán kár lenne feladni. Egyébként is: nem élhetek örökké félelemben. Iratkozzak ki én is, mert félek? Nem! Valamiért jön belülről egy nagyon erős késztetés, hogy nekem ezt kell csinálnom. Végsősoron tehát maradni fogok, és még jobban odateszem magam, és NEM fogok félni.