El sem hiszitek, mennyire hiányzott már az írás. Valahányszor leültem írni, nem jöttek a szavak. Bármennyire is szerettem volna értelmes, összefüggő mondatokat írni, nem sikerült. Vagy nem olyat, amilyet szerettem volna. Most viszont elhatároztam, hogy ha megszakadok is, de bizony újra írni fogok. Mert ez kell a lelkemnek. Nagyon.
Az elmúlt félév az elrettentéshez épp megfelelő volt. Amolyan igazi pokoljárás. Tudom, hogy ez az egyik legnehezebb év (a SOTE-n legalábbis), olyasmi, mint az orvosisoknál a rettegett másodév, ennek ellenére mégis olyan hirtelen ért, mint egy arconcsapás.
De igazából nem erről szeretnék most írni, hanem valami egészen másról. A változásról, amire most szükségem van. Tudom, hogy az elmúlt két évben mást sem csináltam, csak azt, hogy kilábaljak a világ egyik legszarabb állapotából / betegségéből, és ennek folyamán rengeteget változtam, fejlődtem, de nem állhatok meg itt. Tovább kell mennem. Erre főleg az elmúlt félév hívta fel a figyelmem.
Furcsa dolog, de amikor az ember eljut abba az állapotba, amit jónak tartott, és ahová már régóta vágyott, akkor jön rá igazán, hogy még mindig van tovább. Tulajdonképpen ez az, ami velem is történt mostanság.
Úgy döntöttem, tiszta lappal indulok. Én már nem szeretnék tovább olyan lenni, mint amilyen eddig voltam. Túl sok időt töltöttem már el a saját hülyeségeimre pazarolva. Nem akarok olyan lenni, aki örökösen a saját félelmei és korlátai rabságában él. Nem akarom, hogy felemésszenek a gátak. Nem akarok megrekedni az életem egy bizonyos szakaszában. Ez a jelenlegi legnagyobb félelmem. Ettől én több vagyok, úgy érzem.
Meg kell ismernem magam, nincs mese. Ha eddig nem sikerült, most már muszáj lesz, máshogy nem érhetem el a céljaimat. Kíváncsian várom, mi következik ezután. Türelmet kérek mindenkitől, főleg azoktól, akik közelebbről is ismernek. Tudom, hogy mostanában volt pár hülye megnyilvánulásom, de ez részben az elmúlt félév sok megpróbáltatásának tudható be.