El sem hiszitek, mennyire hiányzott már az írás. Valahányszor leültem írni, nem jöttek a szavak. Bármennyire is szerettem volna értelmes, összefüggő mondatokat írni, nem sikerült. Vagy nem olyat, amilyet szerettem volna. Most viszont elhatároztam, hogy ha megszakadok is, de bizony újra írni fogok. Mert ez kell a lelkemnek. Nagyon.

Az elmúlt félév az elrettentéshez épp megfelelő volt. Amolyan igazi pokoljárás. Tudom, hogy ez az egyik legnehezebb év (a SOTE-n legalábbis), olyasmi, mint az orvosisoknál a rettegett másodév, ennek ellenére mégis olyan hirtelen ért, mint egy arconcsapás.

De igazából nem erről szeretnék most írni, hanem valami egészen másról. A változásról, amire most szükségem van. Tudom, hogy az elmúlt két évben mást sem csináltam, csak azt, hogy kilábaljak a világ egyik legszarabb állapotából / betegségéből, és ennek folyamán rengeteget változtam, fejlődtem, de nem állhatok meg itt. Tovább kell mennem. Erre főleg az elmúlt félév hívta fel a figyelmem.

Furcsa dolog, de amikor az ember eljut abba az állapotba, amit jónak tartott, és ahová már régóta vágyott, akkor jön rá igazán, hogy még mindig van tovább. Tulajdonképpen ez az, ami velem is történt mostanság.

Úgy döntöttem, tiszta lappal indulok. Én már nem szeretnék tovább olyan lenni, mint amilyen eddig voltam. Túl sok időt töltöttem már el a saját hülyeségeimre pazarolva. Nem akarok olyan lenni, aki örökösen a saját félelmei és korlátai rabságában él. Nem akarom, hogy felemésszenek a gátak. Nem akarok megrekedni az életem egy bizonyos szakaszában. Ez a jelenlegi legnagyobb félelmem. Ettől én több vagyok, úgy érzem.

Meg kell ismernem magam, nincs mese. Ha eddig nem sikerült, most már muszáj lesz, máshogy nem érhetem el a céljaimat. Kíváncsian várom, mi következik ezután. Türelmet kérek mindenkitől, főleg azoktól, akik közelebbről is ismernek. Tudom, hogy mostanában volt pár hülye megnyilvánulásom, de ez részben az elmúlt félév sok megpróbáltatásának tudható be.

Mostanában elég sok minden kavargott a fejemben; a nyár hátralévő részének hasznosan való eltöltése, az egyre közelgő egyetem, az albérlet keresés, a milliónyi kitöltendő papír, a nyaralás és még sorolhatnám persze. Tagadhatatlan azonban, hogy a gondolataim nagy része az egyetem körül forog, a többi pedig szépen háttérbe szorul. Sokat gondolkodtam azon, hogy tetszik-e majd, fogom-e bírni, milyenek lesznek a csoporttársaim, tanáraim, stb. A nagy elmélkedés közben pedig kirajzolódott az is, hogy mit várok magamtól majd. Gondolom minenki számára ismerős az a mondás, hogy az okos ember mások hibáiból tanul. Na ja, de nekem is voltak, vannak hibáim, szóval elsősorban ezekből szeretnék okulni, hogy ne ismétlődjön meg az, ami eddig volt. Azt hiszem egyébként, hogy már kellően megerősödtem ahhoz, hogy ne úgy kezeljem a dolgaimat, ahogy régebben, viszont nem árt még egyszer tisztázni, hogy miket is akarok.

• Megtanulom becsülni magam, és értékelem azt, amim van.

Óriási nagy hibám volt mindig is az, hogy nem láttam tisztán, hogy mire is vagyok képes, és mindig másokhoz hasonlítgattam magam, ami alapból nagy butaság, hiszen mindig lesz olyan, aki valamiben jobb lesz. Meg kell tanulnom elvonatkoztatni másoktól, és csak magamra koncentrálni. Rájöttem, hogy a hasonlítgatás elég negatív irányba visz el. Talán a fogadalmaim közül ezt lesz a legnehezebb megvalósítani, ezért is tettem ezt a legelőre.

• Megtanulom nem magamra venni a kudarcokat.

Régebben hajlamos voltam azt hinni, hogy csak nekem lehetnek olyan napjaim, amikor bal lábbal kelek fel, másoknak viszont minden jól megy MINDIG. Na ilyen nincs. Elcsépelt ilyet írni, de tökéletes ember tényleg nem létezik, és ha belegondolok: 1. ez nem is baj, 2. mi egyáltalán a tökéletes?!
Egy nagyon kedves ismerősömmel nemrégiben beszélgettem, és azt mondta, hogy semmit sem szabad túl komolyan venni. Nagyon igaza volt, és próbálom már én is eszerint kezelni a dolgaimat. Semmi nem ér annyit, hogy tönkretegyem magam érte.

• Minden nap szánok magamra egy kis időt.

Azt tudom, hogy nagyon sok órám lesz, és rengeteget kell majd tanulni, de szerintem fontos, hogy az ember minden nap foglalkozzon magával egy picit. Elég egy 15-30 perc, amikor az ember azzal töltheti az idejét, amivel szeretné, és kikapcsol.

Nektek vannak magatokkal szemben fogadalmaitok? Kíváncsi vagyok.

Mostanában kissé eltűntem, tudom. Ennek persze oka van. Nem, nem jött elő megint a depresszió, jól vagyok. Inkább az, hogy már egyre kevésbé szerettem írni a Sundownra. Nem szerettem már, és egyre kevesebbett gondoltam rá, pedig nagyon szerettem volna írni. Lett volna miről, mert szinte mindennap találkoztam valami olyannal a kórházban, vagy azon kívül valami olyannal, amiről aztán hosszan tudtam volna tépni a számat, viszont úgy éreztem, hogy azt ott már nem tudom megtenni.

Nincs mit szépíteni a tényen: kinőttem azt a blogot. Már nem az az ember voltam, aki akkor voltam, amikor 2 éve elindítottam. Röviden úgy fogalmaznék, hogy megváltoztam. Persze, az ember alapjában véve nem tudja magát teljesen átalakítani, és szerintem ez nem is szükséges, tehát én sem fordultam ki teljesen magamból, inkább formálódtam. Formálódtak a tulajdonságaim, a céljaim, az életról való általános felfogásom, a másokhoz való hozzáállásom, közben pedig sok minden a helyére került. Együttesen ezek pedig már nem fértek össze azzal, aki akkor és ott, azon a blogon voltam. Sok szép, illetve időnként kevésbé kellemes emlékem fűződik hozzá, de túlléptem azokon, és most már előre szeretnék nézni.

Belekezdtem tehát egy új blogba. Itt talán már jobban ki tudok bontakozni. Sokaktól megkaptam mostanában, hogy jót tett nekem ez az 1 év otthon, és most kezdtem el kivirágozni, így ehhez mérten szerettem volna címet választani, és nos, ez jutott eszembe. Talán ez kifejezi mindazt, amiken mostanában keresztül megyek. A leendő tartalomról pedig annyit, hogy az alapkoncepció változatlan marad, de szeretnék kicsit nyíltabban írni, többször véleményt nyilvánítani, és persze gyakrabban írni. Remélhetőleg itt mindez sikerülni fog.