Szebb napokat is megélt már ez a blog. Eléggé elhanyagolom, és ez a látogatottságon is észrevehető. Mégis valamiért úgy érzem, hogy szükségem van rá. Úgy érzem, ha valamikor, akkor most jött el az az idő, amikor nem szabad feladnom a céljaimat és ami még fontosabb: nem szabad elhagynom magamat. Utóbbira hajlamos vagyok, ha úgy érzem, valami nehezebben megy a vártnál. Szóval szeretném magam itt aktívabbá tenni, hogy kiírjak magamból mindent, amit érzek vagy gondolok.

Valójában amúgy nem erről akartam ma írni. Úgy gondoltam, az előbbi bejegyzéshez még tartozik egy kis kibővítés, még egy bejegyzés. Ez előzőben röviden összefoglaltam, hogy nagyjából mi történt, most pedig igazából arról írnék, hogy én mit gondolok az egészről.

Alapvetően ez az egész bukás dolog nem az analitikáról szól. Tény, hogy az oktatók olyanok amilyenek, és nem azon dolgoznak, hogy az embert bent tartsák az egyetemen, de valahogy akkor is meg lehetett volna csinálni, ha szilárdan hittem volna magamban. Hiszen nem vagyok hülye ehhez a tantárgyhoz, valójában talán semmivel sem nehezebb, mint a többi, csak azt hirdetik róla, hogy megcsinálhtatlan, de ez nem így van.

Ez az egész rólam szólt. Hogy féltem az egész egyetemtől. Valahogy még nem nőttem fel hozzá ebben az első évben. Akkora nagy váltás, NAGYON mély víz a kényelmes gimnáziumi évek után. Ha valakinek nincsenek sziklaszilárd elképzelései, akkor az elveszik. Itt jön az önismeret, hogy tudod-e magadról, hogy képes vagy-e erre.

Én nem szeretném ezt feladni. Nem akarok örökké a félelmeim rabságában élni, és jó messzire eldobni a kulcsot. A kulcs a kezemben van, csak használnom kell. Rengeteg embert láttam feladni és elmenni, de én nem szeretnék köztük lenni. Ezért küzdöttem évekig, nehogy már feladjam most!!!

Tulajdonképpen rájöttem, hogy leginkább a hibázástól félek. Ez leírva nagyon egyszerűnek tűnik, de nekem évek kellettek mire rájöttem mostanság erre. Gyakorlatilag amióta félek a hibázástól, egyre többet hibázok. Ez egy borzalmas, öngerjesztő folyamat. A kígyó a saját farkába harap, ahogy a barátom mondaná. 
Nem mehetek el viszont az a kérdés mellett, hogy tulajdonképpen miért félek attól, hogy hibázok?  De most tényleg?! Történik valami? Nem.

Alapvetően is egy olyan területet választottam, ahol az embernek rohadt sokat kell gyakorolnia, HIBÁZNIA, hogy tényleg jól csinálja később a mindennapos teendőket. Nyilván attól tartok valahol legmélyen, hogy nem fogom ezt tudni végigcsinálni, de könyörgöm; régen, amikor még nem vált a mindennapjaim részévé a félélem, is rengeteg dolgot elcsesztem, mégis elértem azt amit akartam: felvettek ide.

Ezt nagyon fontos volt felismernem. Hiszen az, hogy hibákat ejtek nem probléma, mert mindig lesz egy új lehetőség, amikor megmutathatom, hogy én erre képes vagyok. Tehát a lényeg: csak azért, mert félek attól, hogy valamit rosszul csinálok majd, igazán kár lenne feladni. Egyébként is: nem élhetek örökké félelemben. Iratkozzak ki én is, mert félek? Nem! Valamiért jön belülről egy nagyon erős késztetés, hogy nekem ezt kell csinálnom. Végsősoron tehát maradni fogok, és még jobban odateszem magam, és NEM fogok félni.

Életem harmadik legszarabb periódusa akkor kezdődött, amikor megbuktam analitikai kémiából. Én, aki első félévben az egyik legjobb évfolyam zh-t írta kémiából, megbukott. Mi van?!

Ez az év minden kétséget kizáróan az egyik legnehezebb nálunk a karon. Nem is csoda, hiszen az évfolyam több, mint kétharmada gyakorlatilag évismétlésre (vagy egyetemváltásra) kényszerült. Nálam a második félév hozta el azt az időszakot, amikor rengeteg kérdés felvetődött bennem.

"Ezt akarom én biztosan / jól meggondoltam?" "Bírni fogom ezt?" "Hogy fogok tudni megjegyezni ennyi mindent ilyen kevés idő alatt?"

Meg még sorolhatnám. Azt hiszem talán még a legelszántabbakban is felmerülnek időnként ezek a kérdések. Nálam ezt leginkább a már fentebb említett tantárgy okozta. Mint azt tudjuk, mindig kettőn áll a vásár: ők is, meg én is elcsesztem. Ők elcseszték azzal, hogy szarul adták le az anyagot, és megbuktatták konkrétan a fél évfolyamot csak ebből az egy tárgyból. Én elcsesztem azzal, hogy elbizonytalanodtam. Nem kellett volna. Sok mindent hallottam, leginkább persze rosszat, és megijedtem. Annyira lefoglaltak a saját félelmeim ezzel a tárggyal kapcsolatban, hogy a végére teljesen kikészítettem magamat. Teljesen azt éreztem, hogy a befektetett időm ebbe a tantárgyba fordítottan arányos az eredménnyel. Nagyjából már azzal is jobban jártam volna, ha egyáltalán nem tanulok analitikából, mert a végén már csak ezt az egyet tanultam, és minden mástól elvette az időt.

Szóval a végén megbuktam, és most passziválnom kellett. Hatalmasat csalódtam ekkor magamban. Hol van a küzdelem, az elszántság?! Mi lett velem?  Engem nem ilyen fából faragtak. Egyszerűen nem értem, mi lett velem második félévben. Annyi biztos, hogy a lelkiismeretem nyugodt, mert nem azért nem sikerült, mert elbuliztam a félévet. Az elbizonytalanodás viszont aggasztó. Leginkább az volt a baj, hogy akkor még nem láttam ennek az egésznek az értelmét. Ott voltam, hogy "oké, gyógyszerész leszek talán egyszer, de mihez kezdek majd ezzel, mik is pontosan a céljaim ezen túlmenően?". Az egyetemen sok (utólag visszanézve) demotiváló faszságot mondtak, aminek a fele nem is igaz, én (és még sokan mások) pedig ezt jól bevettem. Az egyik ilyen például az volt, hogy az analitika megcsinálhatatlan. Nem, nem az! Annak megcsinálhatatlan, aki ezt elhiszi. Az utolsó demóm nekem is jól sikerült, amikorra ezt már beláttam, de addigra meg már túl késő lett, és sok volt a szar jegyem. A lényeg tehát, hogy nem szabad másoknak hinni, csakis magunknak, hiszen nem egyformán éljük meg a dolgokat.

,,101 dolgot 1001 nap alatt."

Tavaly láttam először ezt a kihívást, és rögtön meg is tetszett, azonban valahogy mégsem írtam meg akkor a listát, most viszont újra eszembe jutott, és belevágtam. :) Bevallom őszintén, egyáltalán nem volt egyszerű összeszedni 101 dolgot, ezért sokat kellett gondolkodnom az összeíráskor, de a lényeg, hogy végsősoron elkészült. Kattints a bővebbenre a listáért. :)

Kezdés: 2017. 07. 20.
Befejezés: 2020. 04. 16.

El sem hiszitek, mennyire hiányzott már az írás. Valahányszor leültem írni, nem jöttek a szavak. Bármennyire is szerettem volna értelmes, összefüggő mondatokat írni, nem sikerült. Vagy nem olyat, amilyet szerettem volna. Most viszont elhatároztam, hogy ha megszakadok is, de bizony újra írni fogok. Mert ez kell a lelkemnek. Nagyon.

Az elmúlt félév az elrettentéshez épp megfelelő volt. Amolyan igazi pokoljárás. Tudom, hogy ez az egyik legnehezebb év (a SOTE-n legalábbis), olyasmi, mint az orvosisoknál a rettegett másodév, ennek ellenére mégis olyan hirtelen ért, mint egy arconcsapás.

De igazából nem erről szeretnék most írni, hanem valami egészen másról. A változásról, amire most szükségem van. Tudom, hogy az elmúlt két évben mást sem csináltam, csak azt, hogy kilábaljak a világ egyik legszarabb állapotából / betegségéből, és ennek folyamán rengeteget változtam, fejlődtem, de nem állhatok meg itt. Tovább kell mennem. Erre főleg az elmúlt félév hívta fel a figyelmem.

Furcsa dolog, de amikor az ember eljut abba az állapotba, amit jónak tartott, és ahová már régóta vágyott, akkor jön rá igazán, hogy még mindig van tovább. Tulajdonképpen ez az, ami velem is történt mostanság.

Úgy döntöttem, tiszta lappal indulok. Én már nem szeretnék tovább olyan lenni, mint amilyen eddig voltam. Túl sok időt töltöttem már el a saját hülyeségeimre pazarolva. Nem akarok olyan lenni, aki örökösen a saját félelmei és korlátai rabságában él. Nem akarom, hogy felemésszenek a gátak. Nem akarok megrekedni az életem egy bizonyos szakaszában. Ez a jelenlegi legnagyobb félelmem. Ettől én több vagyok, úgy érzem.

Meg kell ismernem magam, nincs mese. Ha eddig nem sikerült, most már muszáj lesz, máshogy nem érhetem el a céljaimat. Kíváncsian várom, mi következik ezután. Türelmet kérek mindenkitől, főleg azoktól, akik közelebbről is ismernek. Tudom, hogy mostanában volt pár hülye megnyilvánulásom, de ez részben az elmúlt félév sok megpróbáltatásának tudható be.

Mostanában elég sok minden kavargott a fejemben; a nyár hátralévő részének hasznosan való eltöltése, az egyre közelgő egyetem, az albérlet keresés, a milliónyi kitöltendő papír, a nyaralás és még sorolhatnám persze. Tagadhatatlan azonban, hogy a gondolataim nagy része az egyetem körül forog, a többi pedig szépen háttérbe szorul. Sokat gondolkodtam azon, hogy tetszik-e majd, fogom-e bírni, milyenek lesznek a csoporttársaim, tanáraim, stb. A nagy elmélkedés közben pedig kirajzolódott az is, hogy mit várok magamtól majd. Gondolom minenki számára ismerős az a mondás, hogy az okos ember mások hibáiból tanul. Na ja, de nekem is voltak, vannak hibáim, szóval elsősorban ezekből szeretnék okulni, hogy ne ismétlődjön meg az, ami eddig volt. Azt hiszem egyébként, hogy már kellően megerősödtem ahhoz, hogy ne úgy kezeljem a dolgaimat, ahogy régebben, viszont nem árt még egyszer tisztázni, hogy miket is akarok.

• Megtanulom becsülni magam, és értékelem azt, amim van.

Óriási nagy hibám volt mindig is az, hogy nem láttam tisztán, hogy mire is vagyok képes, és mindig másokhoz hasonlítgattam magam, ami alapból nagy butaság, hiszen mindig lesz olyan, aki valamiben jobb lesz. Meg kell tanulnom elvonatkoztatni másoktól, és csak magamra koncentrálni. Rájöttem, hogy a hasonlítgatás elég negatív irányba visz el. Talán a fogadalmaim közül ezt lesz a legnehezebb megvalósítani, ezért is tettem ezt a legelőre.

• Megtanulom nem magamra venni a kudarcokat.

Régebben hajlamos voltam azt hinni, hogy csak nekem lehetnek olyan napjaim, amikor bal lábbal kelek fel, másoknak viszont minden jól megy MINDIG. Na ilyen nincs. Elcsépelt ilyet írni, de tökéletes ember tényleg nem létezik, és ha belegondolok: 1. ez nem is baj, 2. mi egyáltalán a tökéletes?!
Egy nagyon kedves ismerősömmel nemrégiben beszélgettem, és azt mondta, hogy semmit sem szabad túl komolyan venni. Nagyon igaza volt, és próbálom már én is eszerint kezelni a dolgaimat. Semmi nem ér annyit, hogy tönkretegyem magam érte.

• Minden nap szánok magamra egy kis időt.

Azt tudom, hogy nagyon sok órám lesz, és rengeteget kell majd tanulni, de szerintem fontos, hogy az ember minden nap foglalkozzon magával egy picit. Elég egy 15-30 perc, amikor az ember azzal töltheti az idejét, amivel szeretné, és kikapcsol.

Nektek vannak magatokkal szemben fogadalmaitok? Kíváncsi vagyok.